Ajánló

„A jó zongoraművész tulajdonképpen illuzionista”

Kocsis Zoltán Sergej Krylovval koncertezik

Fantáziadús játék, káprázatos technikai tudás, mértéktartó előadásmód – ezért választotta Kocsis Zoltán kamarapartnerének Sergej Krylovot. Az orosz hegedűművésszel Beethoven-darabokat szólaltatnak meg az Uránia Nemzeti Filmszínházban, 2010. szeptember 26-án, 19.30-tól, a Filharmónia Budapest és Felső-Dunántúl  Nonprofit Kft. szervezésében. A hangverseny a négy koncertből álló, Őszi bérlet első előadása, s a Budapesti Zenei Hetek emléke előtt is tiszteleg.     

- Különleges helyen kerül sor erre a hangversenyre, az Uránia Filmszínházban…

- Muzsikáltam már ezen a helyszínen, többek között filmbemutatókat illusztráltam a zongorajátékommal. Izgalmas, eklektikus, szecessziós terem, s akusztikai szempontból sem rossz. Egyébként is érdemes időnként kipróbálni új helyszíneket, s kimozdulni a konvencionális terekből.

- Érdekes partnert választott a koncerthez.

- Sergej Krylovnak a hegedülése, a zeneisége egyaránt olyan magas fokon áll, amelyre érdemes odafigyelni, mindez ellenére kevéssé ismert alakja a nemzetközi zenei életnek… Nagy kérdés, hogy egyes előadóművészek miért kapnak kevesebb nyilvánosságot, mint amit megérdemelnek… Van, akinél ezt meg lehet magyarázni extrovertáltsággal, szerénységgel, Krylov esetében azonban még erről sem lehet beszélni, hiszen ő egészséges értelemben vett karrierista. Cremonában él, abban a városban, ahol a nagy mesterhegedűk készültek évszázadokon keresztül, és azt hiszem, ez önmagában is sokat elmond a kvalitásairól.

- Krylov koncertezett már Magyarországon, nyolc esztendővel ezelőtt a Nemzeti Filharmonikusokkal Sibelius-koncerten lépett pódiumra. Ön is ekkor ismerte meg?

- Nem, korábban is játszottunk már együtt, a Camerata Academiával, s akkor Beethoven: Hegedűversenyével szerepelt a programban. Már akkoriban felmerült egy közös szonáta-est terve, s ez mindig szóba került olaszországi útjaim alkalmával, de aztán valahogy sosem jutott rá idő... Sergej Krylov most megint jelezte, szeretne velem egy szóló-estet, s végre a közös muzsikálás meg is valósul. Emellett együttesemmel, a Nemzeti Filharmonikusokkal is játszik, egy Bartók-hegedűversenyt, a nyitókoncertünkön. 

- Beethoven közös választás volt?

- Én javasoltam ezt a Beethoven-estet. Még sokkal szebb lenne, ha mindhárom A-dúr szonátát el tudnánk játszani, de az opus 30-as A-dúr felfrissítése némi gondot okozna nekem ebben a nagyon zsúfolt, augusztusi periódusban. Ezért választottam helyette a G-dúrt. Egy rendesebb hegedűs pedig mind a tíz Beethoven-szonátát állandóan repertoáron tartja…

- Miért tetszett meg Önnek Krylov játéka?

- Ezen az egykori, a Camerata Academiával adott koncerten is nagy feltűnést keltett. Az volt az érdekes az egészben, hogy puritán eszközökkel, szigorúan stíluskörön belül maradva, de mégis fantáziadúsan, olyan hangszertudással muzsikált, hogy ezt a kissé már elkoptatott  darabot sikerült úgy előadnia, hogy nem untam… A Sibelius-kompozíciónál pedig a mértéktartás és a fantázia csodálatos egyensúlya jellemezte az előadást. Gyakran „elrohanják” az utolsó tételt, pedig akkor a darab alapkaraktere sérül. Maga Sibelius is azt mondja, ez haláltánc. De mindennél többet mond Krylov játékáról, hogy az egyik koncertmesterem, Koppándi Jenő- aki nem arról híres, hogy nagyon dicsérgetné a kollégáit-, az első próbája után felkelt, kezet nyújtott neki, s azt mondta: legnagyobb elismerésem.

- Mi alapján választ magának kamarapartnert?

- Érdekes kérdés, mert az esetek nagy többségében nem én döntök, hanem kapok egy partnert, akit a fesztiváligazgató vagy az impresszárió választ… A kamarazene lényege egyébként az alkalmazkodás, s ilyen értelemben sokat változtam az elmúlt évek során. Most már tudok alkalmazkodni, bár néha nagyon nehéz.

- Korábban nem volt erre képes?

- Nem is akartam. Mert azt gondoltam, nem szabad feladni az elképzeléseimet. Ma már azonban azt hiszem, bizonyos ésszerű kereteken belül hozzá lehet idomulni a másikhoz. Vannak persze esetek, amikor úgy érzi az ember, minthogyha öröktől fogva együtt játszott volna a másikkal. Ilyen partnerem például – a Bartók- és Beethoven- művek esetében Kelemen Barnabás. Nincs értelmezési probléma, nem kell feltétlenül egymásra néznünk egy generálpauza után. Olyan módon teremtődik meg a metrikai, hangzási és egyéb egyensúly, hogy nem kell különleges erőfeszítést tenni érte. Mégis úgy vélem, a kamarazenében a konfrontáció a legérdekesebb. Ha ugyanis valami túlságosan olajozott, legömbölyített, akkor megint csak unalmassá válik.

- A zongora vagy a hegedű dönt egy-egy kérdéses pontnál?

- A hegedűnek és a többi hangszernek a zongorával szemben komoly hátrányai vannak. Nem véletlen, hogy Pablo Casals volt az, aki ki merte mondani: a zongora a legjobb hangszer. Ez persze viccesnek tűnik annak, aki évtizedeken keresztül a vonós vagy a fúvós gondolkodást szokta meg hangindításról, a metrikus alakításoknál. Mégis ezzel a hangszerrel lehet a legjobb illúziókat kelteni. A jó zongorista tulajdonképpen nagy illuzionista is. Éppen ezért alkalmazkodni is jobban tud, hiszen a hegedűnek korlátai vannak. Ilyenkor azt gondolom, hála az égnek, hogy nem lettem vonós… Ezért tényleg az övék az utolsó szó, hiszen bizonyos mezsgyéken kívül nem lehet lépni, az emberi teljesítőképesség határai miatt. Ilyenkor a zongorista alkalmazkodik. Persze, amikor mindez nagyon-nagyon a zene ellen irányul, akkor természetesen megvannak a megfelelő védekező mechanizmusok, amelyek révén végül mégiscsak az történik, amit a zongora mellett ülő művész akar…

- A Nemzeti Filharmonikusok vezetése mellett mennyire jut ideje a szólista feladatokra?

- Ezek a fellépések most nagyon ad hoc jellegűvé váltak, de akadnak pozitív példák is. Az első feleségemnek, Hauser Adrienne-nek sikerült rávennie, hogy Tiszadobon, augusztusban sok Chopint játsszak, sőt még át is dolgoztam három mazurkát hegedűre és csellóra. A kamarazenélést egyébként minden szempontból nagyon lényegesnek tartom; ez a jó zenekari játék alapja is. Ezt nem én mondom, sokan vélekednek így, Mihály Andrásnak is ez volt a művészi krédója. Ebből a szempontból nem panaszkodhatom, mert a zenekarban egymás után alakulnak a kamaraegyüttesek. Visszatérve magamhoz, igenis a saját kamarazenei ambícióim is támogatják a zenekari munkát, mert sokféle tekintetben hozzásegítenek a közös nevező megtalálásához, az egymástól gyökeresen eltérő instrumentumok hangzási, metrikai és egyéb összedolgozásához.  Egy igazán jó zenekari produkciónál ugyanis a helyesen megválasztott, közös nevező a legfontosabb!

R. Zs.