Mahler: 7. szimfóniája

A Hetedik szimfóniáról már sokszor írták, hogy valószínűleg Mahler legkevésbé népszerű műve, olyan darab, amelynek befogadásával-értelmezésével még a Mahler-rajongóknak is problémáik vannak. A zeneszerző ugyanebből az okból mondott le 1908-ban egy lehetséges Egyesült Államok-béli bemutatót, mint az egy, a feleségének írott levelében is olvasható: „Olyan közönségnek, amely még semmit nem tud rólam, túl komplikált a mű.”
Valóban különleges, egyedi alkotásról van szó, amely nem „sorolható be” a jobban kedvelt, jobban ismert Mahler szimfóniák közé – elsősorban vidám, játékos hangulata miatt, mely éles ellentétben áll az egy évvel korábban írt Tragikus melléknevet viselő, 6. szimfóniával. Az összehasonlítást a Hetedik keletkezés-története is alátámasztja: a szimfónia két lassú (2. és 4.) tételét Mahler – korábbi munkamódszerét tekintve szokatlan módon – már azon a nyáron elkezdte komponálni, amikor a Tragikus szimfónia is készült. A teljes mű végül 1905. augusztus 5-én lett kész.
A Hetedik szimfóniában Mahler visszatér az 5. szimfóniában már használt szimmetrikus öt tételes szerkezethez, ahol két hosszú, nagyszabású tétel fog keretbe három rövidebbet, két lassú tételt illetve középen egy Scherzo-t. Ezen utóbbi tételek, de főleg a 2. és a 4. tétel nem csak terjedelemben, de stílusban is különbözik a kerettételektől: Mahler Nachtmusik-nak, azaz Éjjeli zenének nevezi őket, s ez illik a Scherzo-ra is, melyben mintha halkan surranó árnyakat, manókat vagy ördögöket vélnénk felfedezni. Mindhárom belső tétel tehát az éjszakát ábrázolja, de más-más értelmezésben – a 2. tétel ihletője például Rembrandt Éjjeli őrjárat című képe volt, s ez tetten is érhető a kürtök kiemelt alkalmazásában illetve a vidám indulódallamban. Ugyanakkor érzünk valamiféle iróniát is a zenében, s rögtön eszünkbe jut az 1. szimfónia lassú tétele, a vadász temetése, ahol könnyhullató állatok kísérik a vadász gyászmenetét. A 4. tétel ezzel szemben egy bájos szerenád gitárral és mandolinnal – ez a két, a szimfonikus hangszerelésben ritkán hallható hangszer kíséri ugyanis az Andante amoroso feliratú zenét.
Az első tétel már közel sem mondható éjszakainak: a harsány, feltartóztathatatlanul sodró zene indulószerű lüktetése csakis nappali fényhez társítható, de nevezhetjük akár dionüzoszinak is, hiszen árad belőle az életigenlés, a hang szeretete. A lassú bevezetésben hallható kíséret illetve annak ritmusa egy Wörthi-tavi csónakázás közben jutott Mahler eszébe, a fölötte felhangzó dallamot pedig egy különleges hangszerre, a tenorkürtre komponálta a zeneszerző.
A szimfónia legproblematikusabb tétele az utolsó, 5. tétel, melyet a kritikusok egyöntetűen gyenge alkotásnak tartanak. Nagy szabású C-dúr rondó (Mahler egyetlen nagyobb alkotása ebben a hangnemben), mely hangulatában és néhány fordulatában Wagner Mesterdalnokok-nyitányát idézi, azonban a fő gondolat olyan sokszor ismétlődik, hogy a forma egy idő után erőltetettnek hat, nem is beszélve a sok zenei idézetről, melyeket már a korabeli kritikusok kifogásoltak. Ugyanakkor a hangkavalkád, a csoportosan használt hangszerekből adódó újszerű hangszínek, a dobok mágikus aláfestése lenyűgöző hatást kelt és leállíthatatlanul viszi magával a hallgatót a mámor útján a diadalmas lezárás felé.